“Ha nem vagyok sebezhető, azaz senki nem bánthat, akkor nem is szerethet senki. Ha egyszer felveszem a páncélt, nem tudnak megérinteni. A védekezés az, ami megöl bennünket! Nem a támadás, hanem a védekezés a halálos. Szinte belepusztulunk a védelmező páncél viselésébe. A merészség, a vakmerőség, a bátorság gyakorlása az orvosság.
Az ember azért vágyik a társra, hogy benne feloldja saját elszigeteltségét, létmagányát. Ez a vágy az erotika mozgatórugója. Amikor beleszülettünk a világba, akkor kiszakadtunk abból a boldog egységélményből, amit az édesanyánkkal való éltető közelség adott meg nekünk. Azzal a traumával jövünk a világra, hogy elveszett ez a gyönyörűséges állapot. Ettől a pillanattól kezdve mindig vágyunk arra, hogy valami hasonlót élhessünk meg, hogy valakinek a részévé válhassunk és hogy valaki a részünkké váljon, úgy igazán és egészen. Ezért olyan fontos dolog a szerelem. Az érzés, hogy valaki a világ közepe a számunkra, akiért érdemes élni. Vele másképpen simogat a tavaszi szellő, más íze van az alkonyatkor elkortyolt bornak. Vele könnyű az élet minden súlya. De ha ez a valaki egyszer csak becsap, elárul, elhagy minket, akkor a szívünk megszakad. Bánt, mert hatalma van hozzá és ezt a hatalmat mi adtunk neki, hiszen szerettük. Ezért hát idővel kérget növesztünk a szívünkre, hogy megvédjük magunkat. Nem tudunk már bízni és egyre jobban magunkba zárulunk. És elfelejtjük, hogy a szeretet titka a sebezhetőség. Hiszen aki védekezésből egy második bőrt növeszt magára azért, hogy soha többé meg ne érintsék, az még életében olyanná válik, mintha nem is élne, mintha önmaga életét egy üvegfalon keresztül kívülről nézné. Ezért a szeretethez merészség kell: életmerészség.” Feldmár András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése