VELED

Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

László Ilona

Eljött a szép húsvét reggele,
Feltámadásunk édes ünnepe.
Ünneplő ruhákba öltöztek a fák,
Pattognak a rügyek, s virít a virág.
A harang zúgása hirdet ünnepet,
Egy kismadár dalol a zöld rétek felett.
Tündérország rózsái közt gyöngyharmatot szedtem,
Akit azzal meglocsolok, megáldja az Isten.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebeimbe beleférnek a piros tojások.
 

Maja leckék

                                        Most lassan aláhull a bíbor alkonyat,

egy percre visszanéz, majd búcsút int a nap.

Egy hosszú pillanatra csend lesz, s áll a lég,

mintha minden élő csodára várna még,

hisz oly varázsos minden, hátha így marad

oly hamar sötétség reánk nem szakad -

de lassan, tétován fölkel a gyönge szél

vigasztalva suttog, szép estét ígér...

Áprilisszél, és suttogott, vagy hárfahangon dúdolgatott.
Míg sétáltunk, figyeltem szavára,
a felhő lassan sírni kezdett, s
én ámulva hallgattam,
ahogy önmagát kísérte
esőcsepp zongoráján,
szerelmes dala dallamára.
Néha tipegve táncolt, mint
balettozó leányka, vagy hirtelen
heves futamot játszott... és
dobolni kezdett az aszfalt,
fekete fényű oldott porába.

Eső cseppek erdeje között,
a napfény szivárványba öltözött.
A tavasz égszínkék ablakát, a
horizontot, egy színes fénycsokorral
hídként, így kötötte át.
Hirtelen elmúlt bánata,
karját vállamra téve, mint a szél,
a szél csendesen, elkísért haza.

Végh György: Virághozó április

Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

l"Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel."
/Juhász Gyula /