Az a virág, amely a szívből nyílik nem hervad el soha,
ahogy a szeretet sem múlik el, ha lélek az otthona.
Hiszen a szeretet nem más, mint a lélekből sarjadt virág:
láthatatlan, és mégis érzed rejtélyes illatát. Láthatatlan.
Csak akkor látni, ha szemed mosolyog,
s felragyognak szirmai közt csillagharmatok.

Ne a hibáit számold amit elkövet,
hanem: a vele töltött boldog perceket.
Azt, hogy hányszor volt, hogy nagyon hiányzott,
Azt, hogy hányszor érezted, hogy érintésétől a hideg kirázott.
Ne hízelgő, nyálas, szép szavakat várj tőle el.
Csak pár érintést amiben érzéseit mondja el.
Azt nézd, hogy ölel meg mikor fázol,
Hogy elnézi-e neked mikor nagyot hibázol.
Hogy csókol meg mikor búcsúztok
hogy néz rád mikor újra találkoztok.
Elvisel-e úgyis ha éppen hisztis és nyűgös vagy,
kellesz-e neki úgyis ha kicsit bolond és gyerekes vagy?!
Én a hibáit kerestem és elmenekültem, elcsesztem.
Bánom már, mert még szeretem, de örökre elvesztettem!